A Pankrátor - The Wrestler

Darren Aronofsky nagyszerű rendező. Ezt már bebizonyította a zseniális Rekviem egy álomérttal, majd a rendkívül elgondolkodtató A forrással. A Pankrátorról már lehetett hallani: BAFTA, Arany Oroszlán, Golden Globe és egyéb rangos díjak nyertese maga a film, a rendező és Mickey Rourke is.

És ez tényleg egy jó film. Megtévesztőek azok a tartalom ismertetések, hogy egy öreg pankrátor a nagy visszatérése készül. Mert nem erről szól. Az új Rocky erről szólt, de A Pankrátorban jóval több van. Rengeteg érzelem, főként fájdalom. Aronofsky-nak sikerült úgy megközelíteni a témát, hogy abszolút hétköznapi és emberi marad, mind maga a pankráció, mind a szereplők, mind a történések. És ez adja a film igazi erejét: végig két lábbal a földön áll, abszolút életszerű. Szinte minden jelenetben van valami, ami annyira valószerű, annyira hétköznapi, de mégsem lehet túl gyakran látni filmekben.

A Pankrátor nem egy sportfilm, maga a pankráció inkább csak környezet, de szerves része az egésznek. Úgy látjuk a pankrációt, amilyennek mindenki ismeri, de még sosem lehetett látni: mutatványosok megkoreografált előadása, mely sokszor vérre menő harcnak tűnik. Annak ellenére, hogy kamu az egész, mégis emelt fővel teszik a dolgukat, ez az életük. Főként Randy, A Kos, filmünk főhőse. Illetve csak volt hős, mostanra erősen megkopott a ragyogása, de ez a minden számára, másképp el sem tudja képzelni sem magát, sem az életét. Mindezt sokszor szívbemarkoló látni, hogy milyen, amikor már a hírnév sem marad meg az egykori nagyágyúnak. Mindezt Mickey Rourke olyan hitelességgel játssza el, amit sokan (köztük én) sosem néztünk volna ki belőle. Abszolút benne van végig - nyilván a saját életével való párhuzam megkönnyítette a beleélést. Annyira jól alakítja ezt a figurát, hogy az már ijesztő. Teljesen együtt érzel Randy-vel, olyannyira, hogy néha sajnálod is, és nem azért, amit a ringben kap. Érdekesség, hogy sok jelenetet Mickey maga csinált dublőr nélkül. Rourke mellett Marisa Tomei is brillírozik, emellett még szép is, de ellentétben sok mai színésznővel, nem csak a szépsége miatt nézzük.

Aronofsky nagyon közel hozta a figurát, ehhez pedig jól használta a kézikamerát, mellyel sokszor csak követjük Randy-t, a háta mögött baktatunk. Nagyon jól játszik az egyedülléttel, Randy sok jelenetben van egyedül, akárcsak az életben. Valamint a kevés vágás is segít könnyebbé tenni az elmélyülést ebben a világban és Randy életében. Ami még szintén nagyon el van találva, azok a zenék. Megszokhattuk, hogy Aronofsky nagyon jól választ zenét, hogy az aktív szereplője legyen a filmnek, elég csak a Rekviem egy álomértra gondolni. Itt a főtéma nem olyan erős, de mindenképpen sokat ad a filmhez, akárcsak a régi rock slágerek, melyeken keresztül szintén érzékelhető, hogy Randy nem a mai időkbe tartozik igazán.

A Pankrátor egy igazi Aronofsky film, és mint ilyen, roppant emberi, elgondolkodtató és szokszor húsbamaróan szomorú. De mindenképp látni kell, nem is lehet csak mesélni vagy írni róla, mert képes arra, amire sok film már nem: egy olyan élményt ad, ami még sokáig benne marad az emberben, igaz, itt kissé kesernyés, de semmiképpen nem lehet megbánni.

Summa: 10/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.